43. fejezet : Repülőjegyek

Másnap egész tűrhetően ébredtem. Na jó, nem pocsékul hazudok, igazából nagyon rosszul ébredtem. Fejem fájt, Bia lerúgott az ágyról. Csak a szokásos. És persze az is rátett egy lapáttal, hogy telefonom ébresztőórája riasztott fel.
Reggel köztudottan morcos vagyok, nem csoda, hogy nem tudok kedvesen hozzászólni a másikhoz. Harry hiánya pedig csak növelte a csúnyább beszédemet. 
Kiszálltam az ágyamból, amikor talpra álltam, kicsit megszédültem. Megfogtam az ágynak a háttámláját, és megkapaszkodtam. 
Kitámolyogtam a fürdőbe, megmostam arcomat, és úgy éreztem most már jobb.
Visszasétáltam a szobámba, és elkezdtem feltúrni a szekrényemet, valami normális ruha után kutatva. Elég nehéz az én szekrényemben normális, és nem gyűrött ruhát találni, ugyanis mind egymás hegyén hátán van benyomva a szekrénybe. 
Tíz perc keresgélés után, találtam egy csinos ruhát. Attól, hogy nem vagyok boldog, a külvilágnak nem akarom mutatni a szomorúságomat.
Felöltöztem, az idő alatt megnőtt, hosszú mogyoróbarna hajamat kivasaltam. Arcomra pedig egy kis sminket kentem. 
Ráálltam a szobamérlegre...170 cm, és 49 kg. Nagyon sokat fogytam amióta Harry nincs itt.
Visszaraktam a mérleget a helyére, és elhatároztam, hogy most már ideje lenne felkeltenem ezt az álomszuszékot.
Megráztam a vállát, mire a karjával el kezdett kalimpálni és fejbe vágott.
-Még öt perc.. - morogta álmosan.
Még jobban  megráztam, nem reagált rá, így a karjánál fogva húztam ki az ágyból.
-Most ezt miért kellett? - ásított mérgesen. 
-Azért, mert délben már illő felkelni.
-Már dél van? - kerekedtek el szemei.
-Igen.
Felpattant a szeme rögtön, és kisietett a mosdóba. Arcáról csorgott a víz, miközben már a ruháját kereste, amit tegnap vásároltunk.
-Jó azért ennyire nem kell sietni - nevettem.
-De kell, mert mamáék látogatóba jönnek - kapkodott. 
-Akkor mész is? - szomorodtam el.
-Muszáj. Egy évben egyszer jönnek el, és anyuék nem szeretnék, ha nem találkoznánk - magyarázott.
-Oké megértem.
Bia hamar elkészült, így kikísértem.
-Majd lehet, hogy holnap még átnézek - fordult vissza az ajtóból.
-Rendben, az jó lenne.
Bia kisétált, így bezártam az ajtót, és bementem a nappaliba. Most akkor egyedül maradtam.
Anyáék üzleti úton vannak, kb egy hét múlva jönnek haza. Hát szuper.
Nem tudtam mit kezdjek magammal, ezért felmentem a szobámba a laptopomért.
A nappaliban levágtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam. 
Töltsön...Töltsön már. Morogtam magamba, mert az a fránya laptop nem akart bekapcsolni.
Mikor végre bejött a képernyő, felsóhajtottam, gondolataim elkalandoztak.
Ha azt mondanám,hogy nem hiányzik Harry, és a többi fiú, nagyot hazudnék.
Mondjuk úgy, hogy beletörődtem, hogy nélkülük kell élnem. Ez eleinte nagyon nehezemre esett, sőt most is. De tudom, vagy inkább gondolom, hogy ők boldogak. És ez valamilyen szinten engem is boldoggá tesz.
Merengésemet az szakította meg, hogy a telefonom rezegni kezdett. Kíváncsian pillantottam a képernyőre, már reménykedtem hogy Harry az, de nem.
Anyu hívott. Bár ennek is örültem, mégis kissé csalódottan vettem fel a telefont.
-Szia anya - szóltam bele a telefonba.
-Szia drágám. Hogy vagy? - ő is tudta a Harrys dolgot, bár sosem feszegette annyira.
-Hát. Se rosszul se jól.
-Sajnálom. 
-De ne velem foglalkozzunk. Veletek mi újság? - tereltem a témát.
-Semmi különös, elég jól haladunk, egy hét múlva szerintem otthon leszünk - lelkesedett.
-Az szuper - még egy hét. Mit fogok én addig magammal kezdeni?
-De mennem is kell. Sajnos. Vigyázz magadra, puszilunk - köszönt el.
-Szia anya - suttogtam, és letettem.
Hát ez gyorsan ment. Gyorsabban mint hittem. Felsóhajtottam, és visszaroskadtam a kanapéra.
Arcomat kezeimbe temettem, és zokogni kezdtem. Akkor nincsenek itt velem a szeretteim, amikor szükségem lenne rájuk. A legszörnyűbb érzés a világon.
Megtöröltem szemeimet, és felnéztem a közösségi portálokra. Facebook-on 2 jelölésem volt, 2 osztálytársam. Twitteren pedig semmi.
Kapcsoltam valami durva zenét, és kimentem a konyhába enni. 
Belenéztem a hűtőbe, és megállapítottam, hogy el kéne mennem vásárolni. De előtte eszek.
Kivettem a tejet, müzlit a szekrényből, összeöntöttem őket egy tálba, és neki ültem elpusztítani. 
Nagy nehezen, de sikerült megennem, amire büszke voltam, hisz mostanában alig eszek.
Elmostam a tálat, és a kanalat, majd beledobtam a pénztárcámat a táskába, felrángattam magamra a Converse cipőmet, és kimentem az ajtón.
Majdnem elfelejtettem bezárni, ezért gyorsan visszafordultam, kulcsra zártam az ajtót, és elindultam a legközelebbi kisboltba, ami az utcánk sarkán helyezkedett el.
Vettem tejet, sajtot, tojást, felvágottat, és ami még hiányzott. Nehéz beváráslótáskával baktattam hazafelé. Az utcán ismét megbámultak a karom miatt, de most nem nagyon érdekelt. Az viszont igen, hogy néhány ismerősöm is meglátta.
A derekamra tekert pulcsimat felvettem, így már száz százalék, hogy nem veszik észre.
Amikor hazaértem kipakoltam a táskából, be a hűtőbe.
Igen, most biztos unjátok, de nem történik semmi érdekes az életemben. Egészen idáig.
Csengettek, én pedig kíváncsian kinyitottam az ajtót. A postás volt.
-Jó napot - köszöntem zavartan, hisz anyuéknak hozott biztos valamit.
-Szia.
-Anyuék nincsenek itthon - vakartam meg fejem.
-Nem nekik hoztam szállítmányt - felelte, és átadott egy elég mini dobozt. Döbbenten vettem el, és aláírtam a papírját.
-További szép napot - köszönt el, és már ment is.
-Magának is.
Becsaptam az ajtót, és beszaladtam a nappaliba. Vajon ez mi lehet? 
Annyira kíváncsi voltam, hogy szinte feltéptem a doboz tetejét. Meghökkenve emeltem ki belőle az öt repülőjegyet. A szám tátva maradt, és nem jöttem rá, hogy is kell azt becsukni.
De ki küldte?
Kérdésemre hamar választ kaptam,amikor a doboz alján, egy papírdarabot találtam.
"Szia drágám. Ez az öt repülőjegy Amerikába szól. A gép holnap indul. A repülőtéren várunk titeket. Szeretlek.
Harry xx"
-Uramisten. Emlékeznek ránk? - suttogtam, bár elég hülyén jött ki, mivel azért nem olyan szita az agyuk, hogy elfelejtsenek.
Ugrálni kezdtem, mint egy őrült, és felkaptam a mobilom.
Tárcsáztam Harry számát, három kicsöngés után pedig fel is vette.
-Harry..Harry  - kiáltoztam.
-Hallom megkaptad a jegyeket - nevetett a telefonba. 
-Igen, és én...kimondhatatlanul örülök - alig találtam a szavakat. - Köszönjük.
-Már nagyon hiányzol - hallottam, hogy elszomorodott.
-Nekem is te...De nemsokára találkozunk - vidítottam.
-Igen, tudom. De mennem kell, mert próbálunk. Így is már ki vannak akadva. Küld el a csajoknak a jegyeket. Holnap várunk titeket a repülőtéren - mondta. - Szeretlek drágám, kitartás. 
-Szeretlek - suttogtam, és leraktuk.

Feldobódva csörögtem fel Biát(aki kicsit megkönnyebbült, mert addig sem kell beszélnie a nagyijával kínos fiúügyekről), és olyat visított a amikor elújságoltam neki, hogy megyünk Amerikába. A szülei elengedték, hálistennek. Petrát, Edinát, és Krisztát is értesítettem, hogy pakoljanak, mert holnap megyünk. És mind az öten úgy döntöttünk, hogy nem adom oda nekik a jegyeket, nehogy elkeveredjen valakié, hanem majd ott odaadom nekik, mielőtt felszállunk.
A telefonbeszélgetések után már csak egy gond volt. Megmondani anyuéknak.
Remegő kézzel emeltem fülemhez a mobilomat, és vártam. Vártam, hogy felvegyék.
-Szia anyu. Miújság? - próbáltam kicsit csevegni, mikor felvette, és nem rögtön a lényegre térni.
-Szia kicsim, semmi különös. Már itt vagyunk a hotelszobánkban, pihengetünk. Húzós nap volt. Veled miújság? - kérdezősködött.
-Hát elmentem ma a kisboltba bevásárolni..Meg lenne egy kis dolog..Amit elég fontos lenne, hogy megkérdezzek.
-Úristen.. mi a baj?
-Nincs semmi baj - csitítottam le. - Annyi az egész, hogy a fiúktól kaptunk öt repülőjegyet Amerikába, mert ott koncerteznek, turnéznak. Szűkebben New Yorkba - soroltam. - A epülő már holnap indul, és hogy mehetek-e. Minden lánynak megengedték a szülei, na légyszi - néztem bociszemekkel, de ezt ők úgy sem láthatták.
-Hát. Rendben. De nagyon vigyázz magadra, ígérd meg.
-Megígérem - esküdtem.
-És csukd be a házat, kaput, áramtalaníts, az értékeket pedig vidd át nagyiékhoz - sorolta.
-Rendben - mindig is ilyen aggódó szüleim voltak, de hát jobb félni, mint megijedni.
Beszéltünk még körülbelül húsz percet, jobban mondva anya - és apa is a háttérből - beszélt, én meg hallgattam, és bólogattam.
Mamámék az utca végén laktak, szóval összeszedtem az összes értéket, és átvittem hozzájuk. ők is megpuszilgattak, és elbúcsúztak tőlem.
Hazafelé vettem az irányt, és egyre gyorsabban lépkedtem, mert sötétedett.
Mikor végre a házhoz értem, előkaptam kulcsaimat, és kinyitottam.
Felkapcsolgattam a villanyokat, és körülnéztem. Olyan üres ez a ház, amikor senki nincs itt, csak én. 
Hozzáfogtam én is a pakoláshoz, hisz hosszú, és fáradalmas repülőútnak nézünk majd elébe. De megéri.

Az ágyamban töprengtem az elmúlt nyárról. Emlékszem, amikor visítottunk, és üvöltöztünk egyszerre Biával és a többi lánnyal, mert elmehettünk életünk első One Direction koncertjére. Aztán emlékszem arra is amikor minden nagyon gyorsan történt. Rengeteget lógtunk a fiúknál. Aztán, amikor Liammel voltam. Igazából nem mondom azt, hogy nem volt jó vele. De mégis, életem legjobb döntése volt, hogy Harryt választottam. Aztán egy idő után a betegségem..az amnéziám. Amikor nem emlékeztem rájuk, csak úgy mint a híres One Direction-ra. Aztán amikor Harry segítségével visszanyertem az emlékezetem. 
Aztán amikor azt álmodtam - sosem felejtem el - hogy Harry meghalt. A legszörnyűbb álmom volt. Aztán amikor elment, itthagyott, és teljesen magamba zuhantam.
És most...holnap találkozom velük. Gyomrom bukfencet vetett, legalábbis így éreztem.
Nagyon fáradt voltam, ezért hamarosan el is aludtam.