43. fejezet : Repülőjegyek

Másnap egész tűrhetően ébredtem. Na jó, nem pocsékul hazudok, igazából nagyon rosszul ébredtem. Fejem fájt, Bia lerúgott az ágyról. Csak a szokásos. És persze az is rátett egy lapáttal, hogy telefonom ébresztőórája riasztott fel.
Reggel köztudottan morcos vagyok, nem csoda, hogy nem tudok kedvesen hozzászólni a másikhoz. Harry hiánya pedig csak növelte a csúnyább beszédemet. 
Kiszálltam az ágyamból, amikor talpra álltam, kicsit megszédültem. Megfogtam az ágynak a háttámláját, és megkapaszkodtam. 
Kitámolyogtam a fürdőbe, megmostam arcomat, és úgy éreztem most már jobb.
Visszasétáltam a szobámba, és elkezdtem feltúrni a szekrényemet, valami normális ruha után kutatva. Elég nehéz az én szekrényemben normális, és nem gyűrött ruhát találni, ugyanis mind egymás hegyén hátán van benyomva a szekrénybe. 
Tíz perc keresgélés után, találtam egy csinos ruhát. Attól, hogy nem vagyok boldog, a külvilágnak nem akarom mutatni a szomorúságomat.
Felöltöztem, az idő alatt megnőtt, hosszú mogyoróbarna hajamat kivasaltam. Arcomra pedig egy kis sminket kentem. 
Ráálltam a szobamérlegre...170 cm, és 49 kg. Nagyon sokat fogytam amióta Harry nincs itt.
Visszaraktam a mérleget a helyére, és elhatároztam, hogy most már ideje lenne felkeltenem ezt az álomszuszékot.
Megráztam a vállát, mire a karjával el kezdett kalimpálni és fejbe vágott.
-Még öt perc.. - morogta álmosan.
Még jobban  megráztam, nem reagált rá, így a karjánál fogva húztam ki az ágyból.
-Most ezt miért kellett? - ásított mérgesen. 
-Azért, mert délben már illő felkelni.
-Már dél van? - kerekedtek el szemei.
-Igen.
Felpattant a szeme rögtön, és kisietett a mosdóba. Arcáról csorgott a víz, miközben már a ruháját kereste, amit tegnap vásároltunk.
-Jó azért ennyire nem kell sietni - nevettem.
-De kell, mert mamáék látogatóba jönnek - kapkodott. 
-Akkor mész is? - szomorodtam el.
-Muszáj. Egy évben egyszer jönnek el, és anyuék nem szeretnék, ha nem találkoznánk - magyarázott.
-Oké megértem.
Bia hamar elkészült, így kikísértem.
-Majd lehet, hogy holnap még átnézek - fordult vissza az ajtóból.
-Rendben, az jó lenne.
Bia kisétált, így bezártam az ajtót, és bementem a nappaliba. Most akkor egyedül maradtam.
Anyáék üzleti úton vannak, kb egy hét múlva jönnek haza. Hát szuper.
Nem tudtam mit kezdjek magammal, ezért felmentem a szobámba a laptopomért.
A nappaliban levágtam magam a kanapéra, és bekapcsoltam. 
Töltsön...Töltsön már. Morogtam magamba, mert az a fránya laptop nem akart bekapcsolni.
Mikor végre bejött a képernyő, felsóhajtottam, gondolataim elkalandoztak.
Ha azt mondanám,hogy nem hiányzik Harry, és a többi fiú, nagyot hazudnék.
Mondjuk úgy, hogy beletörődtem, hogy nélkülük kell élnem. Ez eleinte nagyon nehezemre esett, sőt most is. De tudom, vagy inkább gondolom, hogy ők boldogak. És ez valamilyen szinten engem is boldoggá tesz.
Merengésemet az szakította meg, hogy a telefonom rezegni kezdett. Kíváncsian pillantottam a képernyőre, már reménykedtem hogy Harry az, de nem.
Anyu hívott. Bár ennek is örültem, mégis kissé csalódottan vettem fel a telefont.
-Szia anya - szóltam bele a telefonba.
-Szia drágám. Hogy vagy? - ő is tudta a Harrys dolgot, bár sosem feszegette annyira.
-Hát. Se rosszul se jól.
-Sajnálom. 
-De ne velem foglalkozzunk. Veletek mi újság? - tereltem a témát.
-Semmi különös, elég jól haladunk, egy hét múlva szerintem otthon leszünk - lelkesedett.
-Az szuper - még egy hét. Mit fogok én addig magammal kezdeni?
-De mennem is kell. Sajnos. Vigyázz magadra, puszilunk - köszönt el.
-Szia anya - suttogtam, és letettem.
Hát ez gyorsan ment. Gyorsabban mint hittem. Felsóhajtottam, és visszaroskadtam a kanapéra.
Arcomat kezeimbe temettem, és zokogni kezdtem. Akkor nincsenek itt velem a szeretteim, amikor szükségem lenne rájuk. A legszörnyűbb érzés a világon.
Megtöröltem szemeimet, és felnéztem a közösségi portálokra. Facebook-on 2 jelölésem volt, 2 osztálytársam. Twitteren pedig semmi.
Kapcsoltam valami durva zenét, és kimentem a konyhába enni. 
Belenéztem a hűtőbe, és megállapítottam, hogy el kéne mennem vásárolni. De előtte eszek.
Kivettem a tejet, müzlit a szekrényből, összeöntöttem őket egy tálba, és neki ültem elpusztítani. 
Nagy nehezen, de sikerült megennem, amire büszke voltam, hisz mostanában alig eszek.
Elmostam a tálat, és a kanalat, majd beledobtam a pénztárcámat a táskába, felrángattam magamra a Converse cipőmet, és kimentem az ajtón.
Majdnem elfelejtettem bezárni, ezért gyorsan visszafordultam, kulcsra zártam az ajtót, és elindultam a legközelebbi kisboltba, ami az utcánk sarkán helyezkedett el.
Vettem tejet, sajtot, tojást, felvágottat, és ami még hiányzott. Nehéz beváráslótáskával baktattam hazafelé. Az utcán ismét megbámultak a karom miatt, de most nem nagyon érdekelt. Az viszont igen, hogy néhány ismerősöm is meglátta.
A derekamra tekert pulcsimat felvettem, így már száz százalék, hogy nem veszik észre.
Amikor hazaértem kipakoltam a táskából, be a hűtőbe.
Igen, most biztos unjátok, de nem történik semmi érdekes az életemben. Egészen idáig.
Csengettek, én pedig kíváncsian kinyitottam az ajtót. A postás volt.
-Jó napot - köszöntem zavartan, hisz anyuéknak hozott biztos valamit.
-Szia.
-Anyuék nincsenek itthon - vakartam meg fejem.
-Nem nekik hoztam szállítmányt - felelte, és átadott egy elég mini dobozt. Döbbenten vettem el, és aláírtam a papírját.
-További szép napot - köszönt el, és már ment is.
-Magának is.
Becsaptam az ajtót, és beszaladtam a nappaliba. Vajon ez mi lehet? 
Annyira kíváncsi voltam, hogy szinte feltéptem a doboz tetejét. Meghökkenve emeltem ki belőle az öt repülőjegyet. A szám tátva maradt, és nem jöttem rá, hogy is kell azt becsukni.
De ki küldte?
Kérdésemre hamar választ kaptam,amikor a doboz alján, egy papírdarabot találtam.
"Szia drágám. Ez az öt repülőjegy Amerikába szól. A gép holnap indul. A repülőtéren várunk titeket. Szeretlek.
Harry xx"
-Uramisten. Emlékeznek ránk? - suttogtam, bár elég hülyén jött ki, mivel azért nem olyan szita az agyuk, hogy elfelejtsenek.
Ugrálni kezdtem, mint egy őrült, és felkaptam a mobilom.
Tárcsáztam Harry számát, három kicsöngés után pedig fel is vette.
-Harry..Harry  - kiáltoztam.
-Hallom megkaptad a jegyeket - nevetett a telefonba. 
-Igen, és én...kimondhatatlanul örülök - alig találtam a szavakat. - Köszönjük.
-Már nagyon hiányzol - hallottam, hogy elszomorodott.
-Nekem is te...De nemsokára találkozunk - vidítottam.
-Igen, tudom. De mennem kell, mert próbálunk. Így is már ki vannak akadva. Küld el a csajoknak a jegyeket. Holnap várunk titeket a repülőtéren - mondta. - Szeretlek drágám, kitartás. 
-Szeretlek - suttogtam, és leraktuk.

Feldobódva csörögtem fel Biát(aki kicsit megkönnyebbült, mert addig sem kell beszélnie a nagyijával kínos fiúügyekről), és olyat visított a amikor elújságoltam neki, hogy megyünk Amerikába. A szülei elengedték, hálistennek. Petrát, Edinát, és Krisztát is értesítettem, hogy pakoljanak, mert holnap megyünk. És mind az öten úgy döntöttünk, hogy nem adom oda nekik a jegyeket, nehogy elkeveredjen valakié, hanem majd ott odaadom nekik, mielőtt felszállunk.
A telefonbeszélgetések után már csak egy gond volt. Megmondani anyuéknak.
Remegő kézzel emeltem fülemhez a mobilomat, és vártam. Vártam, hogy felvegyék.
-Szia anyu. Miújság? - próbáltam kicsit csevegni, mikor felvette, és nem rögtön a lényegre térni.
-Szia kicsim, semmi különös. Már itt vagyunk a hotelszobánkban, pihengetünk. Húzós nap volt. Veled miújság? - kérdezősködött.
-Hát elmentem ma a kisboltba bevásárolni..Meg lenne egy kis dolog..Amit elég fontos lenne, hogy megkérdezzek.
-Úristen.. mi a baj?
-Nincs semmi baj - csitítottam le. - Annyi az egész, hogy a fiúktól kaptunk öt repülőjegyet Amerikába, mert ott koncerteznek, turnéznak. Szűkebben New Yorkba - soroltam. - A epülő már holnap indul, és hogy mehetek-e. Minden lánynak megengedték a szülei, na légyszi - néztem bociszemekkel, de ezt ők úgy sem láthatták.
-Hát. Rendben. De nagyon vigyázz magadra, ígérd meg.
-Megígérem - esküdtem.
-És csukd be a házat, kaput, áramtalaníts, az értékeket pedig vidd át nagyiékhoz - sorolta.
-Rendben - mindig is ilyen aggódó szüleim voltak, de hát jobb félni, mint megijedni.
Beszéltünk még körülbelül húsz percet, jobban mondva anya - és apa is a háttérből - beszélt, én meg hallgattam, és bólogattam.
Mamámék az utca végén laktak, szóval összeszedtem az összes értéket, és átvittem hozzájuk. ők is megpuszilgattak, és elbúcsúztak tőlem.
Hazafelé vettem az irányt, és egyre gyorsabban lépkedtem, mert sötétedett.
Mikor végre a házhoz értem, előkaptam kulcsaimat, és kinyitottam.
Felkapcsolgattam a villanyokat, és körülnéztem. Olyan üres ez a ház, amikor senki nincs itt, csak én. 
Hozzáfogtam én is a pakoláshoz, hisz hosszú, és fáradalmas repülőútnak nézünk majd elébe. De megéri.

Az ágyamban töprengtem az elmúlt nyárról. Emlékszem, amikor visítottunk, és üvöltöztünk egyszerre Biával és a többi lánnyal, mert elmehettünk életünk első One Direction koncertjére. Aztán emlékszem arra is amikor minden nagyon gyorsan történt. Rengeteget lógtunk a fiúknál. Aztán, amikor Liammel voltam. Igazából nem mondom azt, hogy nem volt jó vele. De mégis, életem legjobb döntése volt, hogy Harryt választottam. Aztán egy idő után a betegségem..az amnéziám. Amikor nem emlékeztem rájuk, csak úgy mint a híres One Direction-ra. Aztán amikor Harry segítségével visszanyertem az emlékezetem. 
Aztán amikor azt álmodtam - sosem felejtem el - hogy Harry meghalt. A legszörnyűbb álmom volt. Aztán amikor elment, itthagyott, és teljesen magamba zuhantam.
És most...holnap találkozom velük. Gyomrom bukfencet vetett, legalábbis így éreztem.
Nagyon fáradt voltam, ezért hamarosan el is aludtam.

42. fejezet: Hiányzol

Visszatértem*-* Bocsi, hogy ilyen lassan:( 7 komi, és jön a következő fejezet.
Bocsi, hogy ilyen rövid lett..:(

Másnap iszonyatosan fájó fejjel keltem fel. És az első ami, vagy inkább aki eszembe jutott, az Harry volt.
Őrült módjára néztem meg a telefonom, hogy esetleg nem hívott-e, de semmi.
Tehát ennyire nem érdeklem. Kezdtem úgy érezni, hogy már talán nem jelentek neki semmit. De tudtam..gondoltam hogy így lesz. Elment Amerikába, engem itt hagyott. Most biztos van barátnője, és boldogan élnek. Én pedig szép lassan, megfulladok a bennem égő fájdalomtól. 
      
                             *Harry szemszöge*

2 percenként pillantottam rá a telefonomra, hogy esetleg Vivi hív-e de semmi. Már biztosan elfelejtett. És nagyon bántam, hogy valamelyik nap, részeg fejjel leordítottam.  
-Fiúk. Hazamegyünk.-jelentettem ki, és feléjük fordultam. 
-Mi?-néztek rám értetlenül.
-Hazamegyünk.-ismételtem.-Én ezt nem bírom. Látni akarom..-suttogtam.
-Nekünk is ugyanúgy hiányoznak, de nem hagyhatunk így hirtelen mindent magunk mögött.
-Jó akkor ma az utolsó koncertünket leadjuk. De tovább nem várok.-idegeskedtem.
Elrohantam, és megkerestem a menedzsert. 
-Lefújhatnánk a turnét?-kérdeztem sietősen.
-Miért fújnánk le?
-Magánügy, de nagyon fontos. Kérem..
-Nem fújhatjuk le a turnét.-nézett rám mogorván.
-Akkor..Akkor ne fújjuk le csak...-nem tudtam mit mondhatnék.
Kérdő tekintettel nézett rám, biztos egy bolondnak nézett.
-Akkor csak szerezzen 5 repülőjegyet ide Amerikába.-sürgettem.
-Minek az?
-Aj 5 lánynak de siessen már.-kezdtem elveszteni a józan eszem is. Kikel belőlem az állat.
-Jól van..Megszerzem. Csak hallgass már.-intett le a kezével.
-Ezer hálám.-csillapodtam le apránként.

Este 7-re a menedzserünk megszerezte a jegyeket, és hihetetlenül boldog voltam, amikor, a kezembe adta őket. Eszeveszett rohanásba kezdtem, és kishíján megfulladtam mire a lakosztályunkhoz értem. Kipirult arccal léptem be a szobánkba.
-Na kitaláljátok mit szereztem?-húzogattam a szemöldököm, és a kanapén elterpeszkedő négy fiúra néztem. Kérdő pillantásuk láttán folytattam.
-5 jegyet ide Amerikába.
-Őő..és az minek is kell?
Értetlen fejük láttán kénytelen voltam elmagyarázni.
-Na szóval, a turnét lefújni nem tudjuk. Ehelyett megkértem a menedzsert, hogy szerezzen 5 repülő jegyet ide Amerikába..A lányoknak.
Öt percbe tellett, mire feltudták fogni, és értelmezni azt, amit mondtam. 
-Azta ez szuper.-ugrottak fel mind az öten az ágyon, és lerohantak.
-Király vagy öcsém.-paskolta meg a fejem Louis.
-Tudom. De el is postázhatnánk már nekik, nem gondoljátok?
-De, igen.-helyeseltek barátaim.
-Jó, holnap elpostázzuk.

                                   *Vivi szemszöge*

A nap brutálisan telt el. Bia elvitt shoppingolni, és szinte minden boltban rám aggatott valamit, amit természetesen meg is kellett vennünk. Utána elmentünk kávézni, de az eladó enyhén szólva bénáskodott egy sort, és a kért italt rám borította.
Az idegállapotom, már az egekben volt. Sokan megbámultak összevagdosott karom miatt, ezért magamra kaptam kedvenc pulcsimat, és úgy bandukoltunk hazafelé.
-Ma is ott aludnál nálunk?-sandítottam Bia felé, aki éppen az új karkötőjével foglalatoskodott, ugyanis a rajta csüngő szívet addig birizgálta, hogy féltem, le fog szakadni.
-Persze. Ameddig szeretnéd.-válaszolta egyszerűen, és átölelt.
-Köszönöm.-suttogtam.
Nagy örömmel töltött el, hogy itt van ez a négy lány, akik mindig támogatnak, szeretnek, és ha hülyeséget csinálok, kirángatnak belőle.
Ha ők most nem lennének, valószínűleg öngyilkos lettem volna. Harry és a többi fiú hiánya miatt. De mit is vártam? Tudtam, hogy egyszer eljön az a pillanat, amikor elmennek, elfelejtenek. Sztárok, élniük kell ezt a fajta életet. Minden pillanatukat követik a paparazzik, riporterek. Egy perc nyugtuk sincs, még annyi idejük sem, hogy ránk gondoljanak.
Pedig olyan szép álom volt. Ez a nyár volt életem legszebb nyara. Rengeteg minden történt, ami már csak a múlt. Ha tehetném visszapörgetném az időt, és visszanézném az összes jó pillanatomat velük. Ezt tenném legszívesebben.
De most egy roncs vagyok. És féltem, hogy nem fogok már fiút úgy szeretni mint Harryt.
Hogy mindenkiben őt keresem majd, és akkor felszakadnak ezek a sebek..
Mert a múlt rejt, de a szív nem felejt..A könnycseppek patakként folytak le az arcomon.
-Mi a baj? Te sírsz?-ijedt meg Bia, és felém fordult.
-Nekem annyira hiá-hiányzik.-hüppögtem, és vállába fúrtam az arcom.
-Nekem is hiányoznak.-simogatta meg a fejem.
Mire észbe kaptam már haza is értünk. A csomagjainkat leraktuk, és besétáltunk a barátságos kis konyhánkba. A csaphoz siettem, és felfrissítettem arcomat egy kis vízzel.

Az égbolt hamarosan besötétedett, a csillagok megjelentek az égen. Az ablakban ülve figyeltem a tájat, és visszagondoltam azokra az időkre, amikor ezt még Harryvel tettük. A lágy fűben feküdtünk, és vizsgáltuk az égboltot, a csillagok. Elmerengtünk órákig, és élveztük egymás társaságát. 
Most meg egyedül érzem magam..Hiába itt vannak velem a barátaim. Mert az az egy bizonyos személy hiánya, egy hatalmas lukat ütött a mellkasomba.
Vajon gondol rám? Vajon emlékszik még egyáltalán rám? Vagy már egy másik lánynak mondja azt a bizonyos szót, amit egykor nekem? Azt, hogy : Szeretlek?
Vajon ez a szó, csak egy egyszerű dolog volt neki, amit csak megszokásból mondott? Semmi érzelem nélkül? Vajon amikor itt hagyott, annyira fájt neki is mint nekem?
Ezernyi kérdés, és egy válasz:Nem tudom. Fogalmam sem volt. Nem tudtam róla már lassan 2 hónapja semmit.
A könnypatak megint csörgedezni kezdett az arcomon. Már nem kiabáltam, nem dühöngtem. Csendben szenvedtem, hogy ne lássa, ne hallja senki. 
Az egyetlen ember, az az egyetlen egy, akire most szükségem volt, nem is tudom hány kilométerre volt tőlem.
Hiányzol..Harry!